Ne a haláltól félj... Inkább attól, hogy sosem kezdesz el élni.
Hajnali negyed 1… a fejem mellett hangosan elkezd csörögni a telefonom. Gyorsan kinyitom a szemem, felkapom a telefont… Halló??
Jó estét, Lendvai Anna?
Jujj, nagyot dobban a szívem, feljebb tekerem az oxigént… nyelek egyet.
Én vagyok…!!! J
Utána aztán már nem is tudom mit beszéltünk… -nem voltam beteg mostanában? -Neem, dehogyis, úgy vigyáztunk rám, mint egy hímes tojásra, hogy még véletlenül se kaphassak el semmit se… -Úgy néz ki, hogy van egy számomra megfelelő szerv, úgyhogy készülődjek össze, mindjárt ott a mentő. Na, nem is kellett több, úgy izgultam, alig kaptam levegőt. Rázom a vőlegényem: Fefeee, Fefeee. –Mivan? Aludjunk…. – Na de FEFEEE !! Riasztásunk van!! –Ááöüü. Löködöm lelkesen tovább, amíg majd’ kiesik az ágyból. Én közbe már cibálom magamra a ruhákat, gyorsan-gyorsan, legutóbb is alig volt 10 percem. Ő is elkezd öltözni, majd látom, hogy értelem csillan a tekintetében: Új tüdő??
Na, most már mindketten vigyorgunk, kapkodunk, hol levegő után, hol telefon után… indul a szervezés: ki hogy jön utánunk Bécsbe.
Én teljesen megbolondulok: a maradék szusszommal elkezdem pakolni a mosogatnivalót, a szemetet, hogy levigyük… hiszen nagyon arra készültem, hogy nem leszek hetekig-hónapokig itthon, nem maradhat rumli! J
Aztán megjön a barátom: András. Ő a mentős, felkap, betesz a mentőbe a marék cuccommal együtt, felkapcsolja az oxigént és a szirénákat és száguldunk az új élet felé… Bécsbe. J
Odafele gyorsan sms mindenkinek-írtam a blogra is-, majd egy kis mélázás… hát csak eljutottunk idáig! J Mindent megtettem ezért a kis tüdőért, hogy rendben együtt legyünk, de meghalt és most el kell válnunk, mert kapok egy új barátot. És minden újra szuper lesz… Kirándulunk, tervezünk, összeházasodunk, Kékest mászunk, vezetünk, tanulunk… persze nem ebben a sorrendben, de akkor eléggé össze voltam keveredve. J
Na, hát végülis csak odaértünk, ott volt az én kis családom is. Felfektetnek egy asztalra, de előtte át kellett öltözni… tudjátok, van az a nagyon divatos elöl zárt, hátul nyitott (ki van a feneked) kórházi ruha… na, abba. :D sebaj, gyorsan be a paplan alá, levesznek egy csomó (de tényleg csomó) vért, aláírok rengeteg német papírt, amiről szinte azt se tudom mit jelent, de legyen, csak műtsenek meg. J
Aztán várunk… beszélgetünk, lassan telnek a percek…órák. Várunk, beszélgetünk, nézzük az órát… Nagyon éhes vagyok, nagyon szomjas-hiszen levettek nagyon sok vért és nem ihattam nem ehettem a telefoncsörgés óta-na meg fáradt is, de nem alszok, mert még a szeretteimmel vagyok és majd úgyis alszok eleget. J
És akkor bejönnek délelőtt 9:02-kor: OKÉ! (Y)
Gyors utolsó puszi mindenkitől és már gurulunk is…. Jajj, na ilyenkor már nem lehet gondolkodni.
Mosolygok, nagyon boldog vagyok, Grüss Gott mindenkinek, Gutan Tag, új tüdő, jövök! J
Aztán megállunk a műtő bejárata előtt, áttesznek másik ágyra, majd megint egy rakat kérdés… Az alapokat még értem, de aztán mondom, hogy Ich weiss es nicht… Nem tudom! J Menjünk.
Betolnak és hát… ezt a részét nem szeretném részletezni. Mindenhova csöveket tesznek, oda is, ahova nem gondolnánk és ilyenkor már mindenki csak a „testeddel” foglalkozik… Azért volt egy kedves nővérke, aki néha-néha behajolt és azt mondta, hogy mindjárt aludhatsz… na, azt a pillanatot nagyon vártam. Aztán a sok előkészület után feltették a maszkot és elaludtam.
Végülis 19:07-kor toltak ki a műtőből (akkor készült ez a kép is) át az intenzív osztályra. Az orvosok akkor azt nyilatkozták: a következő 24 óra kritikus lesz.
És akiknek köszönhetem az ottani gyors felépülésem: Das Team von B1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése